Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Örök menyasszony

Fehér ruhája már oda,
szerelme sincs, nem is csoda,
a fodra megkopott ím,
kisírt szemére szorgosan,
tűnő idő magányosan
csak ráncot ültetett ki.

Menyasszony volt ő egykoron,
készült is sok barát, rokon
a boldog esküvőre,
de vőlegénye már haza
nem ért, a háború zaja
sodorta félre holtan.

Azóta félve öltözik,
sötét ruhája fodrait
a szél siratva fújja,
mikor templomba elsiet,
letörli még a könnyeket,
a lakkcipőbe bújva.