Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Derengés

Fehér haját öreg időnek
szél kócolja békülőn,
eső koppan s becsorog
a nád takarta háztetőn.
Ős-történetet mesél a csend,
és soha el nem hangzott
mondatok tolulnak számra;
Megérkeztél, mi szél hozott?
A vén idővel beszélgető
emlékeim között kutatva
gyermekké válok, elrévedek,
elmerengek egy pillanatra,
és csodálom a gömb-világot,
csillogó álomképeim.
Eszembe jutnak szép meséim,
manóim és tündéreim.
Visszatérek egy tűnt világba,
nagyanyám tejet hoz, itat.
És tekerem az udvarunkon
a rozzant kerekeskutat.
És elbájolnak boszorkányok,
és újra félek, újra rossz vagyok,
mert nem fekszem sötétedéskor,
és már meséket sem olvasok.
És nem ülök a kemencepadkán,
a kuckóba se bújok már.
Túl vagyok az első cigarettán,
és túl vagyok az iskolán.
Felnőttem hát, hiába minden,
épp olyan lettem, mint a nagyok.
Emlékezni is csak néha-néha
szoktam, olyankor álmodok.
Fehér haját öreg időnek
szél kócolja békülőn,
bekopog hozzám, iszom szavát
visszarévedve és szédülőn.