Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vágy nagy úr

Lehull a fák alá a lomb,
de még a vágy velem bolyong,
hiába tűnt a tarka nyár,
a vérem (én öreg szamár)
ma úgy buzog megint, ahogy
buzogni régen elszokott,
akár a hegytetőre fel,
kapaszkodik, s nem éri el.

No lám, a vágy milyen nagy úr,
az elme ím, megint tanul,
hiszen, ha azt megértenéd
ne én siessek így feléd,
te jöjj, ha este lesz megint,
s a holdsugár kacsintva int,
fotelben ülve tárt karom,
fogadna téged angyalom.

Azóta búsan élek én,
felém se jössz, e földtekén
a legnagyobb bolond vagyok,
elindulok megint gyalog,
nyerem bocsánatod talán,
belépve házad ajtaján,
remegve majd gutát kapok,
s vihetnek égbe angyalok.