Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mezei pocok dala

Keringsz fölöttem, mint aki
a prédájára várva
hasítja szét a kék eget
nappalra, s éjszakára,
lecsapnál rám, ha sejtenéd,
melyik bokorba bújtam,
fészkedbe vinnél engemet
a karmaidba holtan.

De látod, én még itt vagyok,
lentről nagyon figyellek,
olyan vagy innen, mint sötét,
kérlelhetetlen felleg,
szakítanám a szárnyadat,
te föl ne is repülhess,
csőröd se legyen már soha
a véreimtől véres.

Tudom, hogy ez a harc örök
és végeláthatatlan,
de kérlek, adj időt nekem,
hogy fürödjek a Napban,
és felneveljem almomat
egy félelemtől mentes
világnak csendes szérűjén,
addig engem ne kergess!